Imádság a gyűlölködőkért   Én Jézusom, Te nem gyűlölted őket, a gyűlölöket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot, s az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad hogy mily nagy kereszt az élet, és hogy fölöttünk csak az Isten ítélhet. Szelíd szavad volt, ó pedig hatalmad nagyobb volt, mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban, a gyűlölet hangját mely az égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, s a szeretet szavát feszíté meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, a gyűlölőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nekik, mert lehet, hogy nem tudják talán mit is cselekszenek.        Imádság háború után   Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd: tüzes daganat a szivem S nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szivemre, Hogy egy kicsit lelohadjon. Lecsukódtak bús nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak.   Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke.       "Minden lélekben van egy kis szivárvány, Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – Ennek a hídnak hídpillére nincsen, Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát."       A hit a remélt dolgok bizonyosságként való megélése. (Pál apostol)       Örökkék ég a felhők mögött   (Vallomás helyett hitvallás ) /részlet / Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri. . . . Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek: a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai... Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek: de ezt bízzuk csak a vak erőkre... . . .Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék. . . . Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában... . . .S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé. Ember vagyok, s hiszek egy emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet! S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.                               (Babits Mihály)      Keresztúton ,,Azt mondja az Úr: Kevés az, hogy a szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.'' (Iz 49,6) Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...? Reszketni, remegni az Olajfa-kertben...? Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel...? Szemben a Halállal, szemben a közönnyel...? Adnád-e kezedet szorító kötélnek...? Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek...? Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben...? Az ostorozásnál eltakarnál engem...? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek...? Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet...? Roskadva, remegve, föl, egész a célig...? Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik...? Tudod-e karodat szélesre kitárni...? Az egész világért áldozattá válni...? És tudsz-e pihenni úgy a kereszten, hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem...? Tudsz-e mellém hágni...? A helyembe lépni...? Magadat feledve életemet élni...? Egészen eltűnni, elmerülni bennem...? Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem?                          ( Szent-Gály Kata)       Nem akarok hinni a cenzúra Istenében, korlátozások, parancsok Urában, a lelkem rejtett zugait kiforgató ádáz tekintetben. De hinni akarok a sokféle szín egyetlen táncában: egy véget nem érő örömünnepben. Nem akarok hinni abban az Istenben, aki elrabolja tőlünk a szerelmet, aki tenyerét szánkra tapasztja, és tönkreteszi minden örömünket. De hinni akarok abban az Istenben, aki – túlcsordulván a boldogság szenvedélyétől – gyönyörrel és gyöngédséggel teli testünket adta nekünk. Nem akarok hinni a sarkos definíciók Istenében, az örök titkot megfojtó skatulyákban. De hinni akarom, hogy Isten érint meg általad; az Ő közelségét érzem csókodban, mosolyodban. Nem akarom hinni, hogy a szerelem önámítás, hogy a barátságban bízni nem lehet, hogy minden szó hazugság csupán. De hinni akarom, hogy a boldogságot csak együtt érhetjük el – a szeretet útján. Nem akarok hinni az ököljogban, a fegyverek igazában, a hatalmaskodók hatalmában. De hinni akarok az új emberben, Isten saját álmában, új mennyben és új földben, ahol otthonra lel az igazság. Nem akarok hinni az öregkor könyörtelen magányában, az ifjúkor bálványozásában, egy felszínes világban. De hinni akarom: ahol emberek szeretik egymást, ott Te közelítesz felénk csodálatos erőddel, Uram.

(Johannes Langer)

 

Egyedül Isten

 

Fohász

        Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek! Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!      

 (Antoine de Saint-Exupery)

Isten panaszai...


Mesternek neveztek, és mégsem kérdeztek engem.
Világosságnak hívtok, és mégsem láttok engem.
Igazságnak hívtok, és mégsem hisztek nekem.
Útnak hívtok, és mégsem jártok ezen az úton.
Életnek hívtok, és mégsem vágytok utánam.
Azt mondjátok, bölcs vagyok, és mégsem követek engem.
Szép vagyok, és mégsem szerettek engem.
Gazdag vagyok, és mégsem kértek tőlem.
Örök vagyok, és mégsem akartok hozzám jutni.
Igazságos vagyok, és mégsem féltek tőlem.
Ha ezeket örökre elveszítitek, ne engem szidjatok ...

Túl mindenen, a végtelen peremén
Isten kisujját megfogtam én...
Szemébe néztem végre Őneki,
s nem volt sem öreg,
sem szakállas,
de egészen emberi.
Gondolat-sugár feszült közöttünk,
szikra-íve lett közös lelkünk,
anyag áramlott belém,
mint régen, az idők kezdetén,
amikor a csillagok születtek,
s galaxisokká forrt össze a fény.
Az örök világosság
egy foltja rám vetült,
szemem szemébe merült,
életem része lett szent színe látása,
kinyílt lelkem kapuja,
alkalmassá lettem,
mint egy jó adó-vevő,
szavai befogadására.
(Őri István)

Szomjazom, Uram!

Az emberélet útjának felén
Kietlen, tikkadt sivatagba értem én
Átkozott a nap, mi ide elhozott
Átkozott a kékség,
Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!
Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar
Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar
Testem megremeg, a földre lezuhan
Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!

Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon
Azokkal csúszom vélt célom felé
S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon -
Messze, úgy látom, zöld ág virul
Ott a víz, ott az élet
S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul
A csalóka remény utolsó erőt ad nekem
S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem
De a szikár homok belepi homokba vájt utam
Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram!

A zöld mező emlékeimben létezett
Nem megyek tovább, testem haza érkezett
Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül
A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül.
Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van
A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak
Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:
Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?
Mi volt az életem? Most csak álmodom?
Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?
A sivatagban hűs forrás fakad
Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad
Élet sarjad a homokból s élettel megtelik
A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik
S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom.
Lassan csillapul szomjam, Uram
S mert oly édes forrásod vize,
Hogy vele a mérték be soha nem telik
Csak hallgatom szavad boldogan
S minél tovább csüngök ajkadon,
Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom!
(Öri István)

Zsoltár

Templomból kijövet gyakran gondolkodom:
milyen jó Hozzád menni, Istenem!
milyen kedves Téged hallanom,
szavaid értenem,
s milyen jó, ha nem is értelek,
csak hallgatom, amit mondasz
s, ha fáradt vagyok, vagy zaklatott,
Nálad megpihenhetek,
s amikor hallani vélem lépteid,
elindulok Feléd,
hogy ne kelljen annyit jönnöd felém
mert jó nekem, ha félúton találkozunk,
s az is, ha csak az út végén,
csak ott legyél...
Neked ajánlom életem,
bűneim mind Tiéd
nyomorúságom,
szenvedésem,
kételyeim,
vérem,
reményem...
tudom, elfogadod,
s hordozod könnyedén,
mert Te erős vagy
és végtelen,
mint a csillagok,
mik az idők kezdetén
születtek
Te szülted őket,
s engem is...
fogadj el,
emelj fel,
Élet
(Őri István)

Bódás János: Biblia