Majdnem Bezártam szavaimat fényből szőtt képekbe, Bezártam képeimet merengő versekbe. Képeim szólni vágynak, szavaim élni félnek. Ködös hajnali fényben majdnem elhal az ének.                        (Szabolcsi Erzsébet) Lélektől lélekig Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanúl, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Óh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Óh, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Óh, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (Tóth Árpád) Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! ( Tóth Árpád)   "Nem a csoda hiányzik a világból, hanem a csodálat."   „Köszönöm, hogy te vagy. Az órát köszönöm, Amelyben fényül nyert e Világtalan világ, Köszönöm, hogy kezed Kinyújtottad felém, S árnyául elfogadtál sugárzó életednek…” Móra Ferenc: Aranykoporsó    Szeretet "Ilyen nagyon szeretlek", mondta mamájának a kisfiú, és ökölbe szorította a kezét. "Én meg ilyen nagyon",. mondta a mama,és gyöngéden kisimította a görcsös kis ujjakat.                                     (Koch Valéria)  A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a Föld bármilyen más teremtménye... Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint. A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük...  A legszebb emlék az, amire az ész nem emlékszik vissza, csak a szív, az is csak annyit tud róla, hogy akkor boldog volt.. Ősz felé Vágy, szenvedély bevonja szárnyát; Dalaim immár csendesek; Bennük csak néha-néha zendül Egy álom, egy emlékezet. A szép tavasznak álma őszkor; Virágokról édes regék. A szív, mely lemondásra készül S ugy megzokog; Ne még! ne még! Lehajtja szép fejét a rózsa; Nem éli túl a hév nyarat. S az édes vágyak, a virágok, Szivemben is hullonganak. Bágyadt a nap, bágyadt a tájék; A télre fázva gondolok, S a langyos őszi napsugárnál Vérem még egyszer föllobog. Tavasz mosolyg reám keresztül Egy rózsaszínü fátyolon. Látom virulni a világot, S csak álmodom, csak álmodom...                                              (Reviczky Gyula ) A könnyek mind hasonlók Ki tudja hol kezdődik el az emlék ? Ki tudja hol ér véget a jelen ? Hol lényegül át románccá a nemrég, S hol lesz fakó papír a gyötrelem ?                                                   (Louis Aragon )   Ahogy a napok rövidülnek...  Ahogy a napok rövidülnek, Úgy érzem, mintha köd borulna rám, Ahogy az éjjelek lehűlnek, Mind gyakrabban jut eszembe anyám. Mit oly sokszor elhalasztottam Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár. Jóvá tenném mit mulasztottam, De nem lehet, mert Ő már messze jár. Ó mennyi mindent nem tettem meg! Még nem késő, te még megteheted Megőszülve is maradj gyermek, Mondd meg neki mennyire szereted. Két keze érted dolgozott csak. Mindennél jobban szeretett. Az éjjelt is nappallá téve, Óvott téged és vezetett Míg lehetett, míg lehetett. Amit akkor elfelejtettél Talán még jóvá teheted. Hát menj, rohanj és simogasd meg A téged védő két kezet Amíg lehet, amíg lehet. S ha olykor nagyon elfáradtál Ő hozta vissza kedvedet Ő tanított beszélni téged Nyitogatta a szemedet. Mert szeretett, úgy szeretett. Most vár valahol megfáradtan Nem kér sokat csak keveset Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót Egy vigasztaló kedveset Tán még lehet, tán még lehet. A szíve érted dobogott csak, Amíg belebetegedett, De Ő titkolta nem mutatta, Nem mondta el; hogy szenvedett Csak mosolygott és nevetett.  Bárhol is vagy, hát fordulj vissza, Az ember másként nem tehet És csókold meg amíg nem késő Azt az áldott édes szívet Ha még lehet, ha még lehet.                                                                               (Kibédi Ervin)

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen. Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.