“A szoba tele van sötétséggel, és te ki akarod taszigálni a sötétséget a szobából. Teljes erődből lökheted, ütheted, vághatod, de nem fog sikerülni. Sőt, érdekes módon alul maradsz egy olyasvalamivel szemben, ami nem is létezik. Kimerülten, leverten… az elméd azt fogja mondani, hogy ez a sötétség olyan erős és hatalmas, hogy képtelen vagy megbírkózni vele, képtelen vagy eloszlatni, elkergetni. Ez egy helytelen következtetés; nagyon logikus, de helytelen. Csak egy kis gyertyát kell behoznod. Nem kell elkergetned a sötétséget. Nem kell harcolnod ellene - az a legnagyobb ostobaság. Csak hozz be egy kis gyertyát, és a sötétség magától eltűnik. Nem kimenekül - nem tud elmenekülni, mert alapjában véve nem is létezik; nem is volt bent, így nem is tud kimenni sem. A fény az, ami bejött és kimegy; a fénynek pozitív léte van. Ha meggyújtod a gyertyát, akkor nincs ott a sötétség - ha elfújod a gyertyát, akkor megint ott van. Ha a sötétséggel akarsz kezdeni valamit, akkor a fénnyel kell tenned valamit; ez furcsa, illogikus, de mit lehet tenni? Ez a dolgok természete. Nem tudod feladni az egót, mert nem is létezik. Csak annyit tehetsz, hogy behozol egy kis tudatosságot, egy kis tudatot, egy kis fényt.”
/Osho/

ÚGY TUDLAK TÉGEDNem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, a házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot. Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
                                      ( Zelk Zoltán)

ZSOLTÁR

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.
                                                     (Ratkó József)

"Az egyedüllét ajándék, a magány pedig vizsga.
Aki ezt felfogta az már érett a partnerségre is. Az már tud szeretni, önmagát és
felebarátját- és segíteni tud anélkül, hogy elnyomás vagy büntetés lenne a hátsó
gondolata."
                                          (Penny Mc. Lean)

Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá
a völgybe,gyere el a legsűrűbb erdő szélére;ott várok rád.
Pontosan érkezzél,mert időm ki van szabva.Ha elkésel visszamegyek oda,ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.
Valaha ember voltam én is,akiről álmodoztál:erővel,szerelemmel,vad
akarattal,kitartással,soha fel nem adva az álmaidat.Fényes takarót szőttél
rólam,illatosat,könnyűt,színeset,puhát.S az álom-takaró csak nőtt és nőtt,s
egyszercsak elért engem is és beborított fényével,melegével,végtelenségével.
Nem tudtam védekezni az álmaid ellen,így én is álommá lettem,s te akkor
elvesztettél engem.
Szemed mohón itta hullámzó fényemet,de kezed a levegőt markolta,amikor felém
nyújtottad.Akkor már messze jártam,messze a földtől,emberektől,tőled.
Álomország lett a hazám,sok más mindenkivel együtt,  akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide.
Itt béke van,állandóság,várakozás és néha visszatérés az emberek közé,röpke
percekre:hátha eljön az,aki ide űzött,és visszavisz magához.
Hátha ismét ember lehetek...Minden álom-lakó megpróbálja.Én is.Ezer év és egy
naponta kinyílik a Kapu,s mi-huss!-szerte szállunk,dobogó szívvel,soha nem
szűnő reménnyel.Én hozzád,mások:akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás,neked lehetetlen,mert életed véges.Ezért pontos légy.Ha
a fák árnyéka rám vetül,fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz,mert már ismertél korábban is.
Könnyen rám találsz,mert fény vagyok,messze világítok,túl a fákon,túl a
mezőn,túl a lelkeken.
Ruhám is fény,vidáman lebegő,hívogató,kedves.
Pontos légy,mert várok rád.S ha eljössz,érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek.
Élőbb az élőnél,de nem enyészek el,forróbb a tűznél,de nem égetlek meg,puhább a
bársonynál,szebb az álmaidnál.
Ha eljössz megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.
Gyere...
Várlak...
Nagyon...
                                   (Őri István)

Éjben