Hegyek Lánya

             Gyöngyvirágnak

Hegyek Lánya áll kevélyen,
nap-melegben, fagy-szeszélyben
messze néző szép szemekkel,
égő tüzű szerelemmel.

Keres, kutat, utat talál,
remény-szívvel kedvesre vár
messze néző szép szemekkel,
égő tüzű szerelemmel.

Távol erdőn árnyak kelnek
álmai a szerelemnek
alak közel'g, oszlik pára
Hegyek Lánya őrá várva
kezét nyújtja büszkén felé
tekintetét rá emelé...
messze néző szép szemekkel
égő tüzű szerelemmel.

Karácsony, 2003

             Gyöngyvirágnak

Hó hull szemedre,
kéz talál kezedbe,
az égen csillagpor ragyog
tündér-fényein át
meghallod szavát,
csak várd erősen,
hittel, szerelemmel
a Szent Éjszakát.

S ha a fény rá vetül,
szíved örülni fog,
mert a csillogó pelyhek,
az éj,
a csend
hozzá elvezet
könnyű utakon,
puha szárnyakon,
csak nézz fel,
ha hull a hó,
ne csukd be szemed,
mert a hópehely,
mely szemedre száll,
hozzá elvezet.

Bolond világ!

Bolond világ!
Fut mindenki szerte-szét. -
Mit törődöm velük!,
Hisz foghatom kedvesem drága kis kezét!

Csend

              Airamnak szeretettel

... újra elértünk egy állomást
a vad rohanás lecsendesült,
a zúgó ár tóvá szelídült
üljünk le és pihenjünk,
mert most az az idő van,
kedvesem
s aludjunk is, ha kell,
hogyha majd újra elindulunk,
legyen erőnk kergetni egymást,
futni, játékosan,
elbotlani egy fűszálban,
hogy utolérj
és felsegíts...
hogy legyen erőnk
nevetni,
sikoltani,
ölelni,
s újra megpihenni...
lebegjünk a csendben
egymás mellett,
mozdulatlanul,
vágyak nélkül,
mint két barát,
ki egymásra talált...
nincs éjszaka,
nincs sötét
látjuk egymást
foghatjuk egymás kezét,
de - most - nem úgy,
mint régen,
mert úszni kell
a fénylő térben,
hogy majd legyen erőnk
egymásra,
egymásért,
a vad rohanásokért,
hogyha majd a tó
zuhatagba torkoll
s újra elkezdődik
a szikrázó küzdelem,
ha újra tombolni fogunk
és száguldani,
kergetni vesztett álmunk
s álmodni a valót...
most pihenjünk, kedvesem
beszélgessünk mindenféléről,
mint a hajós nép,
ha végre kikötőbe ért
legyenek napjaink hétköznapok
játsszuk azt,
hogy minden ünnep elfogyott
s újra csak soká leszen
- ugye, milyen jó
kicsit megpihenni, kedvesem! -
peregjenek a percek, órák, napok
szürkén,
közömbösen,
kedvesen
most nem történik semmi köztünk,
csak az, hogy itt vagy velem...
milyen szép minden!
milyen szép vagy - s én is!
milyen jó a nyugalom!
tudom, te is így gondolod
s így teszed
mikor arcod felém fordítod...
sétáljunk együtt
lóbáljuk kezünket,
mint szabad emberek,
kik csak barátok,
nem szerelmesek,
vegyünk nagy levegőt
nyújtózzunk ki,
ahogy jól esik,
mert pihennünk kell...
s ha séta közben
(mégis!... igen!)
egymásra nézünk,
ha egymás fele lendül léptünk,
beléd karolok, hogy vezess,
(s közben arról álmodom, hogy szeress!)
mert így könnyebbek a léptek
mert veled mindig messzebbre érek...
jó melletted,
jó látni téged,
jó tudni, hogyha majd eljön az idő,
feléd nyújtott kezem
valóban eléred
s megfogod erősen,
hogy el ne sodródjunk
egymástól,
mint régen...
jó tudni, hogy létezel,
jó tudni mindent,
mert te nemcsak szív vagy,
hanem értelem,
a Teljesség nekem...

majd, kedvesem...

majd lesz minden,
sőt, több, 'miről álmodunk,
de ahhoz erő kell,
hogy megtalálva utunk
rá tudjunk lépni
együtt,
egyenlő eséllyel,
szívvel,
ésszel,
szenvedéllyel...
s tudjunk is menni az úton
a meleg-bársony porban
Tündérfák között,
hegyen-völgyön,
buta göröngyön,
s ezer akadályon át
egyre szebben,
egyre erősebben,
egyre együtt,
egyre addig,
míg a Fénybe lépünk
s ott elérjük
Tündérország bűvös kapuját.

Az elsüllyedt bárka

              válasz Yvanne versére

... s lent a zöld homályban
tétova halak
fűzik a porladó kötelek köré
hamis álmaikat
néha mozdul az élet
de akkor is lassan
hogy ne zavarja a csendet
hogy fel ne kavarja
az örök mozdulatlanságot
mert az iszapra telepedett
idő-kéreg
megköti a tárgyakat
nem enged hangokat
kétséget ültet
a kecsesen táncoló vízlakók szívébe
s becsukják sok-szemüket
a békalencsék is
az öreg bárka mellett
kusza indák ölelkeznek
napfényt idézve
és múltat
nem néznek egymásra
mert nincs szemük
nem éreznek
mert nincs szívük
mégis ölelik egymást
hátha egyszer
szem támad szem helyén
szív lüktet ott, hol most sötét
s akkor beteljesedik szerelmük
és emlékezni fognak
amikor még mozgás volt
élet, hangok
deszkák súrlódtak
láncok csörögtek
vad kiáltások
s néha
a vízbe visszadobott
döglött halak úsztak el mellettük
még az is jó volt
mert meleg volt
a víz
az ölelés
az emberek...
a néma hullámzás
lelassít mindent
a mozdulatlanság
megöl mindent
az indákat
az iszapban figyelő halakat
a korhadó múltat
a fényt
a néma hullámzás
elegyengeti a felületeket
simává teszi a felszínt
és az iszapot
a néma hullámzás
magába szívja az anyagot
lenyeli
megemészti
s amikor minden
sima lesz
vár és figyel
hátha jön egy másik bárka
ami majd épp itt merül el...

Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár
sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába
nagykabátba bújt és meleg csizmába
majd kutatva körül nézett:
"Mi történt?
ki jött, ki hozott hideget
sötét didergést, pengő jeget?"
a Nyár nem látott senkit
mégis fázott
szorosabbra húzta magán a kabátot
pedig a levegő illatos volt
virágok nyíltak mindenütt
a fák lombjain átsütött
a meleg nyári nap...

s akkor észrevette
hogy csend van körös-körül
mozdulatlanság
a szél nem énekel
a patak vize megdermedt
két csobbanás között
a tücskök és a madarak
elmentek messzire...

a Nyár kétségbeesve körülnézett
kereste a hangot
a mozgást
a dalt
az Életet
körbefutott a világban
bejárt eget s földet
mindenkit megkérdezett
akivel útközben találkozott:
"Mi történt?
Miért mozdulatlan minden?
Miért fázom?"
A kérdezettek
csak a vállukat vonogatták
s még szorosabbra húzták
magukon a bundát
mert ők is fáztak
s a Nyár csak ment
hét világon át
majd lassan elfáradt
útközben elhagyta a remény
a világ végén
egy zöldellő réten leült
beburkolta magát a kabátjába
és elaludt...

a fákról lassanként
elkezdtek hullni
az első megsárgult levelek...

Öreg katona bús dala

Szövetségesem a halál
ha lépek, mindig nyomomba jár
hol fűszálat, hol embert taposok
ki elém kerül, rajta átgázolok.

Láttam már sokmindent életemben
háltam fényes lakban, rothadó veremben
volt hitem is régen, de elhagyott
minden, mi szép, tőlem eltávozott.

Szövetségesem a halál
lassan engem is megtalál
leülök hát, s bevárom csendesen
Gyere, jó kaszás, társam, szerelmesem!

Duda-nóta

bőg a bőgő
szól a duda
sípol a síp
a furulya meg furulyázik

szegény ember esőn ázik
nyájat terel
csűrben telel
imájára Isten felel
vigasztalja, babusgatja
puha szalmán elaltatja
csend-subába betakarja
mintha volna édesanyja

messzeségben duda dudál...
a furulya furulyázik
szegény ember már nem fázik
messze jár a teste-lelke
Isten-atyja felemelte
jó országba, kegyelembe
mennyei rét zöld füvére
simogató Úr-kezére
Isten nyáját legeltetni
megitatni, megetetni
éji szállást rendbe tenni

messzeségben duda dudál
szegény ember, jól aludjál
csendes ágyad hótakaró
kísérjen a szép dudaszó...

Valami elveszett

             M-nek aggódó szeretettel

Ó, mennyire akartam!
hittel, erővel
végtelen szerelemmel
szembeszálltam Érte
világgal, ördöggel, Istennel
minden széppel, minden jóval
hús-szaggató kegyetlennel
s hittem, hogy győzök
biztosan!...
s most vonszolom magam
és Őt
nem lelem utam
elveszett valami...
talán túl nagy volt a harc
túl heves a lendület
a tűz valamit elégetett
ami most hiányzik
és félek kutatni
félek kimondani
hogy mi az
valami elmaradt az úton
pedig úgy vigyáztam
Rá - mindenre
Mindenemre...
lehet, hogy magamra nem?
ezért vonszolom magam?
s Őt is
akit szeretek - azt hiszem...
fáradt vagyok
és fázom
pedig süt a nap
a világra is
és itt, belül is
mert győztem - azt hiszem
a meleg szél mégis bántó
a levegőben árnyak jönnek felénk
hogy a földre teperjenek
hogy elvegyék a győzelmemet
és Őt...
fogom a kezét
de ez a kéz nehéz
lehúz
nincs meg a kulcs az árnyak ellen
nem találom a varázsszót
ami a semmibe löki őket
s nekem erőt ad a vonszoláshoz
esetleg felemeli Őt is
nem lelem
(szerelem?...)
a Nagy Harcban elveszett minden
pedig mögöttem
a gonoszok csontvázai hevernek
lehet, hogy közéjük keveredett
valaki más is
aki jó volt
akit nem vettem észre
mert szemembe folyt
a küzdelem izzadtsága?
akit ugyanúgy levágtam
mint mindenkit, aki elém került
s aki nem szólt
mert a jók hallgatnak
csak a gonoszok ordítanak
lehet, hogy nem éreztem az illatát
mert orromat eltömte
a győzelem mámorának bűze?
akit ugyan úgy levágtam
mint mindenkit, aki elém került
s ő csak illatozott
mert a jóknak gyönyörű illatuk van
csak a gonosznak van szaga
és én
nem vettem észre a mozdulatait
mert az tánc volt
és a csatákban vágtatnak
nem táncolnak
nem vettem észre a felém nyújtott kezét
mert a csatákban
minden kéz fegyvert markol
nem szeretetet...
most ott hever valahol
a mezőn a többi között
láthatatlanul
mert a jó csak tesz
és nem vár viszont
s amikor tett
tovább megy újra tenni
máshol
még többet
még szebbet
lehet, hogy elpusztítottam a Jót
kitéptem magamból
és közéjük löktem?...
elmegyek és megkeresem
hátha újra megtalálom
s akkor kiengesztelem
letérdelek előtte
ráhajtom fejem
hátha feltámad
és visszaköltözik belém
elmegyek és megkeresem
ha addig élek is!
s Te is jössz velem
Kedvesem!

és ha megtaláljuk
újra kezdjük a csatát a gonoszok ellen
s ha akkor is elhagyok valamit
megint megkeressük
majd megint
míg tart életünk
és a végtelen...

Sírvers

Mert Életem el nem érhetem,
elhagyom életem
messze, túl mindenen,
hol meglelem Életem.

Galambposta

Galamb hozta, galamb vitte
mind a kettő forrón hitte
vége egyszer rabságának
fényes fénye szabadságnak
felvirradván szívről szívre -
mind a kettő hittel hitte.

Galamb hozta, galamb vitte
két szerelmes édes hite
magas torony, messze álom
hol vagy, kedves?

várom...

várom...

Karácsony, egyedül

Szív... lélek... élet...
mind üres szavak,
ha nem vagy itt, hogy mondhatnám:
"Szívem! Lelkem! Életem!
mennyire vártalak!"
s mind a semmibe hull,
ha nem vagy itt,
hogy mondd ugyan ezt nekem,
s a tarka forgatag,
a színek, a fények, a ragyogás
mind-mind tompa árny,
mert, ha nem vagy itt,
mindent megöl a magány
nélküled semmi sincs,
nélküled hamu lesz a kincs,
hiába enyém...

de a hamu gyémánttá fényesül,
ha eljössz hozzám,
s a két boldog árnyalak
a csillogó szobában leül
egymás mellé,
csendesen,
s immár két szív dobogja
puhán, kedvesen:
"Boldog Karácsonyt, Életem!"

Közös múltunk

mind egy sírba hullunk
ez összeköt
s örök emlékként
közös múltunk

mi örökké csörgő lánc
mi nehéz vért
mi vállat sebző kereszt
mi szorító bilincs
mi torz púp
mi emésztő féreg
mi maró tűz
mitől meghal a lélek

s

mi ragyogó fény
mi könnyű suhanás
mi virágos mező
mi tarka csobogás
mi aranyló ív ég és föld között
mi szív, szeretet, ének
mi ima volt és boldogság
mitől kivirul a lélek
előle hiába futunk
a síron túl is összeköt
a sír
s közös múltunk

Krisztinának

Tudod, mi az a fészek,
Te szárnya-tépett, űzött madár?
Tudod, mi az, ha megpihenhetsz,
leülhetsz melegedni,
s nem kell menekülni már?
Tudod, mi az a csend,
mikor csak te szólsz,
s én hallgatok?
Tudod, mi az a szép,
mit neked adhatok?

Megmondom,
mert tudnod kell
és érezned, kedvesem...

A szótlan beszéd az,
mi most a tiéd
a nemlátható léptek,
mikkel indulok feléd
terhek alatt, tétován,
de szándékkal telve,
hogy fogadj el újra
- s mint a gyerek, ki rosszat tett -
csak még egyszer
adj esélyt.

2002. október 2.

"Nincs konyhám, nincs levesem :) Most mi lesz?" - bab

Gazdagság

             Babinak szeretettel

Nincsen konyhám,
nincs levesem,
csak egy szelet
szép kenyerem.

Fénybe mártom,
megpróbálom,
bűvös utat
végig járom.

S ím,
kalács lett belőle,
puha balzsam
szenvedőkre.

Kap belőle
mind', ki kéri,
boldog lészen
ha eléri.

Viszi szegény,
viszi gazdag,
deli vitéz
és roskatag.

Kedves gyermek,
ősz aggastyán
sorakoznak
egymás után.

Vágyakozás
a szemekben,
nyíló remény
kél szívekben.

Reszkető kéz,
boldog kacaj,
könnyű léptek,
vidám zsivaj.

Osztom egyre,
meg nem állok
nem fáradok,
új'ra várok.

Olyan szép ez
mint egy álom:
osztom, osztom,
meg nem állok,
s nem fogynak el
a kalácsok!

A Sírt őrző katona monológja

"... sötét van,
és a többiek alszanak...
ki jár erre?
kinek a lépte hallatszik a sötétben?
nem látni senkit
a csend mindent beborít
s most újra...
nem is igazán lépések ezek
mintha mezítláb járna valaki...
szellemek kísértenek
vagy az istenek útja vezet erre?...
éppen most?!...
sírrablók!
marhaság!
nincs mit rabolni
akit ide temettek,
annak semmilye sincs,
legfeljebb a halotti lepel,
de az úgysem kell senkinek
azért nem kockáztatnának...
sötét van
és csend...
furcsa,
nem szabadna ekkora csendnek lenni!
sosincs ilyen csend
mindig van valamennyi fény
a legsötétebb éjszakában is...
félnem kellene...
az istenektől, mert hatalmuk van,
a szellemektől, mert gonoszok
és kiszámíthatatlanok,
az éjszakától,
a mozdulatlanságtól...
mégsem félek
(miért?)
csak felébredtem
(a csendre)
s most figyelek a hangra
(a történésre, amit nem értek)
a láb-surrogásra
nem félek
ez furcsa
a szívem sem dobog gyorsabban,
pedig nem szeretem a sötétet,
az ismeretlent,
a nem-tapasztaltat...
félnem kellene
s a kezem sem remeg,
mint már annyiszor,
amikor éjszaka volt
és fénytelen csend
veríték sem ütött ki a homlokomon,
pedig meleg az éjszaka
és meleg a helyzet - a feladat
halottat őrizünk...
mégsem félek
(milyen jó ez! milyen... nem tudom)
sőt,
valami furcsát érzek,
szokatlant, rendelleneset:
könnyűnek érzem magam
és a világot is,
hangok szólalnak meg,
miket eddig nem hallottam
(hova lett a csend?)
s képek
(léptek?)
szépek...
mi az a szép?
sosem találkoztam vele,
most mégis érzem,
meg olyanokat is,
amiket nem tudok elmondani
magamnak sem
ölelést,
simogatást,
szavakat,
suttogásokat,
örömöt!...
de nem olyat,
ami a kocsmák
hátsó szobájában kapok...
az ölelésben erő van,
a simogatás bársony,
a szavak bölcsek
és az öröm átjárja mindenemet!...
félnem kellene
a nem-tapasztaltaktól,
de ezektől nem lehet félni!...
sötét van
a léptek távolodnak,
velük az érzések is
utána kellene menni
(a lépteknek?)
de a parancs úgy szólt:
reggelig itt maradni, s vigyázni a sírra!
marhaság!!
azok nem érezték,
amit most én!
egy sírt egyébként sem lehet ellopni!
s kinek kellene, aki benne van?!
(vajon, ott van-e még?
hát persze! - megzavart az éjszaka!)
a lépések
már egész messziről hangzanak
utána kellene menni...
(a lépkedőnek)
utána kellene menni
és megkérdezni,
hogy hova megy
éjjel,
sötétben
megkérdezni,
hogy mit keres erre
(kit keres a halottak között?)
és hogy ki ő?
feltenni sok kérdést,
kivallatni,
mint az ellenség elfogott kémeit,
kikérdezni, hogy mit tud,
s ha mindent elmondott,
mehet rabszolgának -
vagy tanítónak...
ha jól felel,
talán még elő is léptetnének,
és nem kellene többet sírt őriznem
éjjel,
csendben,
léptekkel a fülemben...
léptek...
már nem hallani őket
a páncélnak újra súlya van,
vág a könnyű ing fölött
a világ bántó hangokba burkolózik
(érzések... csend... hol?... mikor?...)
gyorsan utána kellene menni,
hogy el ne tűnjön végleg
fáklyát gyújtani,
fényt,
hogy megtaláljam...
de nem!, azt mégsem lehet,
mert felébresztem a többieket,
s akkor a dicsőség
nemcsak az enyém,
meg ott a parancs is: őrizni a sírt!
Nem!!
ők nem érezték azt...
(mit?)
csak csendben...
letenni a vértet,
a kardot,
a lándzsát,
itthagyni mindent,
ami eddig rajtam volt,
mert azok csak akadályok
(az Úton, Felé)
csak csendben,
hogy el ne riasszam a lépkedőt
(lehet, hogy vár rám? miért?...)
kell a csend, az óvatosság
nem azért,
hogy a többiek fel ne ébredjenek -
most már nem!
ha megtalálom,
úgyis szólok nekik, hogy jöjjenek...
(mert lesznek újra érzések, meg minden)
milyen könnyű vagyok
páncél nélkül,
fegyver nélkül
(múlt nélkül)
milyen könnyű a lépés - tisztán
(ezek az én lépéseim?)
mi történt?!
látok!,
pedig még mindig sötét van
a hangok újra közelednek,
és az ölelés is, meg a többi jó
látok,
nem kell keresni az Utat,
pedig a csillagok is felhőbe burkolóztak
látom!
nem ment el!
itt van egész közel,
áll és vár
rám - tudom...
majd szólok nekik, ha beszéltem Vele ..."

és a Sírt őrző katona elindult Felé...

Bíztató

A reményt feladni soha nem szabad
ha csonton már csak száraz bőr maradt,
akkor is van még valami más,
ami sokkal fontosabb: a folytatás,
hol minden remény valóra válik,
hol nem lesz fontos, mit mond a másik,
s a többi földi cél.

A reményt feladni a földön sem szabad
imádkozz, dolgozz,
s meglásd, élted míly szépen halad,
fogadd el, mit Isten ad neked,
hidd, hogy gyermeke vagy,
s Ő atyaként szeret!

Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll
boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál
boldog, ki, ha nem lát is, hisz
boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat
boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat
s vígaszt visz neki
lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét
mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél
nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér
boldog a bátor, tiszta lélek
mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.

Ha velem az Isten

Ha velem az Isten
szükségem nincsen
vidám a kedvem
ha velem az Isten

Ha velem az Isten
kétségem nincsen
vidám a lelkem
ha velem az Isten

Ima

Imára tedd össze két kezed
szíved, lelked nyisd meg Előtte
és leszáll hozzád Istened
s kegyelem száll rád Belőle.

Örülj, nevess, sírj, panaszolj
ha kérdez, igazat válaszolj
hidd, hogy nem hagy el, mindig szeret
hidd, hogy veled van mindig Istened.

Hallgasd Őt
s ha nem hallod, könyörögj
kérj kegyelmet, erőt, világosságot
s egyszer csak hopp!
megfogja kezed, s magad mellett látod.

Azután együtt mentek tovább
megszentelve az út selymes porát
s együtt szóltok mindenkihez:
"Gyertek, kövessetek
s veletek is megtörténik ez,
mit előtte csodának hittem
mesének, álomnak, lehetetlennek...
gyertek...
tegyük össze kezünket, mind
hogy egy óriás kéz legyünk
mit Te fogsz erősen, Istenünk."

Vallomás

Villámok tüzében
Szivárvány-füzérben
Istenem
keresem.

Hullámok hátán
Vad szelek szárnyán
Istenem
keresem.

Fűzfa bánatában
Patak mámorában
Istenem
keresem.

Zöld bársonyában
Szemed fátyolában
Istenem
keresem.

Segítő kézben
Szeretet-mézben
Istenem
találom.

Ha halkan hull a meleg zápor
s kinn harmat harmattal táncol
ha ágról ágra tiszta élet rebben
Te dalolsz nekem, teremtő Istenem!

Téli szürkület

Dermedt kő koppanása
elveszett idő lassú csobbanása
szürke, fehér, ezüst a lét
a fény sietve lehunyja hályogos szemét.

Tű-sugár végén ültem éppen
lábom a tétova semmi felett
apró sárgolyó tűnt elébem
mire rávillantam, ércfénye lett.

A táj ez vagy bensőm vad világa?
felhő takar mindent vagy lelkem sötét átka?
kővé lettem teljesen magam is?
vagy ha tábortűz víg lángja lobban,
nem marad belőlem semmi, csupán szennyes pára?

A felhőkön túl pedig valami más van
s az átok sem az enyém! -
térj magadhoz, rázd le nyirkos kérgedet
melletted áll, kezedet fogja a drága remény
s elvezet egy csendes, meleg házba
hol sok felolvadt csend ujjong, énekel,
egyesül boldog társas-magányba
s hol kérdésedre maga Isten az, ki megfelel.

A kövek virággá váltak most
az ablakon jégvirág örök rendje ragyogott
létem könnyedén fölém emel
érzem, hogy hívsz magadhoz, Istenem
s viszel, viszel, viszel...

Isten közelében

Túl mindenen, a végtelen peremén
Isten kisujját megfogtam én...
Szemébe néztem végre Őneki,
s nem volt sem öreg,
sem szakállas,
de egészen emberi.
Gondolat-sugár feszült közöttünk,
szikra-íve lett közös lelkünk,
anyag áramlott belém,
mint régen, az idők kezdetén,
amikor a csillagok születtek,
s galaxisokká forrt össze a fény.
Az örök világosság
egy foltja rám vetült,
szemem szemébe merült,
életem része lett szent színe látása,
kinyílt lelkem kapuja,
alkalmassá lettem,
mint egy jó adó-vevő,
szavai befogadására.

Szomjazom, Uram!

Az emberélet útjának felén
Kietlen, tikkadt sivatagba értem én
Átkozott a nap, mi ide elhozott
Átkozott a kékség,
Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!
Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar
Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar
Testem megremeg, a földre lezuhan
Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!

Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon
Azokkal csúszom vélt célom felé
S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon -
Messze, úgy látom, zöld ág virul
Ott a víz, ott az élet
S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul
A csalóka remény utolsó erőt ad nekem
S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem
De a szikár homok belepi homokba vájt utam
Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram!

A zöld mező emlékeimben létezett
Nem megyek tovább, testem haza érkezett
Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül
A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül.
Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van
A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak
Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:
Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?
Mi volt az életem? Most csak álmodom?
Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?
A sivatagban hűs forrás fakad
Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad
Élet sarjad a homokból s élettel megtelik
A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik
S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom.
Lassan csillapul szomjam, Uram
S mert oly édes forrásod vize,
Hogy vele a mérték be soha nem telik
Csak hallgatom szavad boldogan
S minél tovább csüngök ajkadon,
Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom!

Zsoltár

Templomból kijövet gyakran gondolkodom:
milyen jó Hozzád menni, Istenem!
milyen kedves Téged hallanom,
szavaid értenem,
s milyen jó, ha nem is értelek,
csak hallgatom, amit mondasz
s, ha fáradt vagyok, vagy zaklatott,
Nálad megpihenhetek,
s amikor hallani vélem lépteid,
elindulok Feléd,
hogy ne kelljen annyit jönnöd felém
mert jó nekem, ha félúton találkozunk,
s az is, ha csak az út végén,
csak ott legyél...
Neked ajánlom életem,
bűneim mind Tiéd
nyomorúságom,
szenvedésem,
kételyeim,
vérem,
reményem...
tudom, elfogadod,
s hordozod könnyedén,
mert Te erős vagy
és végtelen,
mint a csillagok,
mik az idők kezdetén
születtek
Te szülted őket,
s engem is...
fogadj el,
emelj fel,
Élet

MOTTÓK

Ősi kérés

Lássátok őket!
Fogadjátok be őket!
Érleljétek őket!

Nagyságos Hold!
Nagyságos Csillagok!
Nagyságos Nap!

Adakozás

1.
Odaadom a kezem
add te is a tied

2.
Odaadom a szívem
add te is a tied

3.
Odaadom az életem
add te is a tied

Madarak

1.
A madár - madár
a repülő - gépmadár

2.
a madár - szeretet
a gépmadár - gyűlölet

Szenvedély

1.
Tűz-tűz, tiszta tűz
bút-bánatot mind elűz!

2.
Tüzön jártam, szikrát láttam
parázs mélyén, meleg fészkén
kedvesemet megtaláltam

3.
Tűz-tűz, tiszta tűz
bút-bánatot mind elűz!

Születések

1.
Hullámok hátán
múltamban járván
a jelent letettem
újra születem

2.
Hullámok hátán
jelenben járván
a múltat letettem
újra születem

3.
Hullámok hátán
tengeren járván
a habok felettem
éj-lakóvá lettem.

Amikor megláttalak

arcodra most fény vetül
a lét a létbe szenderül
csendben, fenséggel, mint a napsugár
mely sötét űrön át szívedig eltalál

Amikor felém fordultál

egy villanás volt csupán
a minap egyik délután
drága tincset kapott fel a szél
hajad tengeréből
pajkos sugár villant
a nap bársonyos egéből

A szem

1.
ismertem egy szemet
mely messzire látott
befogott múltat, jövőt
ismert s ismeretlen világot

2.
ismertem egy szemet
melynek csillogása elvarázsolt
mert más volt, mint a többi szem
mit eddig ismertem

Sár

1.
A sár puha
a sár ragacsos
a sár elnyel mindent

2.
Ne engedjétek
hogy sár legyek!

Rabság - szabadság

1.
Isten ketrece végtelen
ha ebben vagy rab
akkor vagy igazán szabad

2.
ha Isten rabja vagy
akkor valóban szabad vagy

3.
ha mosolyod rabja vagy
akkor igazán szabad vagy
mert lelked felszabadult
a sötét alól
s elindult mindenki felé
elénekelni a szabadulás dalát

4.
ha szerelmed rabja vagy
akkor már nem vagy olyan szabad
bár hiszed: tiéd a világ
oda mész, ahova akarsz
mert nem kell sehova menni
csak Vele lenni
ha szerelmed rabja vagy
lám, mégis milyen szabad vagy
mert neked Ő a világ
bejárhatod egy perc alatt

5.
ha a bánat rabja vagy
akkor nem vagy szabad
mert Fényedet
vastag fal szívja el
s lelked akármit üzen
a világba nem jut el.