Amikor egyszer régen
a Duna-parton ültél
könnyű szellő támadt a víz felől
táncra kérte a parti fűzfák karcsú ágait
és a zöld-ruhás levél-kisasszonyokat
a tánc hevében az egyik ág
szemed elé vetült
majd eltűnt és újra előkerült
kedvesen ringott a szél dallamára
s vele táncoltak a levelek is
mert boldogok voltak
hogy veled lehettek
egy parton
egy időben
egy életben...
énekeltek is a levelek
és te meglepődve észlelted
hogy hallod az éneküket
érted a szavukat
pedig azelőtt
csak csodáltad
a napfényben csillogó
tavasz-zöld pompájukat
csodáltad őket
hogy milyen szépek
milyen kecsesek
becsuktad a szemed
és úgy hallgattad az éneket
amely csak neked szólt
és rólad...
a múltadról
a jövődről
a könnyű és súlyos léptekről
a duna-parti sétákról
a keresésekről és a találásokról
s arról, hogy szeretni fogsz
arcod csupa mosoly lesz egyszer
szemed túllát a jelenen
mert erő költözik bele
s lelked számtalan sorba rendezve
verssé formálódik...

a levelek éneke szólt a fájdalmakról is
ami akkor a jelen volt, s néha jövő is lesz
arról, hogy szemed csillogása
a tapasztalatok szenvedésének
fényévé válik
s küzdeni fogsz
Vele
önmagaddal
a világgal
és a világon túliakkal...
úgy érzed majd, erőd elszáll
amikor testeden tüzes hullámok
száguldanak át
elpusztítva mindent
magukkal ragadva a lelkedet
elrabolva a mozdulatokat
az érintéseket
a csókot
a szerelmet
a reményt
s amikor már könnyed sem lesz
mert a tűz azt is elégette
bensődben felkiált a Főnixmadár:
"Nem addig van az!!"
s a végtelen tűz meghunyászkodik
emlékek lángjává szelidül
élő parázs lesz belőle
amely táplálni fogja életed
meleget ad, amikor fázol
reményt, amikor emlékezel...

küzdeni fogsz - sokszor, sokakkal
de a dal, amit levelek énekelnek
azt rikoltja:
"Győzni fogsz!
önmagadon és a világon is
mert erős vagy
mert jó vagy
mert ének és tánc vagy
te magad!
máris győztél...
ha nem így lenne
nem hallanád az énekünket!
érints meg minket
s érezni fogod bársonyunkat
a meleget, amit te adsz nekünk
csupán azzal, hogy itt ülsz
és beszélgetsz velünk
a késő délutáni Duna-parton
és hallgatsz minket...
fogd meg kezünket
sétáljunk egyet
végig a Nagy Folyó mentén
és mondjuk el mindenkinek
akivel találkozunk
hogy boldogok vagyunk
és leszünk...
és mosolyogjunk is
hogy higgyenek nekünk
hogy lássák az életünk
fogjuk meg egymás kezét
mi, a zöld-ruhás fűz-levelek
és te, a Nagy Folyó Lánya
s ha megfogtuk
nem engedjük el többé
mert akkor mindig eljössz hozzánk
és meghallgatod az énekünket."

A dal nem akart véget érni
s te csak ültél
az estébe forduló délutánban
az aludni készülő nap
csillogó szemekkel nézett rád
s örömében ezerszeres fényével
festette ragyogóra szép arcodat
hogy még jobban lásson
és jól megjegyezzen
minden szempillantást
minden mosolyt
minden szívdobbanást
hogy elvigyen magával
álmai birodalmába.

A nem is volt hangok
messze hajóztak
a lassú hullámok hátán
a sötét égre csillagport szórt
a Gyermek-Isten
s a hold már készülődött
hogy elfoglalja őrhelyét
a Folyó felett
amikor felálltál a part meleg füvéről
és lassan elindultál hazafele
mert hamarosan új nap kezdődik
s készülni kell a következő látogatásra
a lusta hullámok
és az éneklő fűzfák
Szent Birodalmába.

Utószó a Duna-parti látomáshoz

Lehet, hogy így volt
lehet, hogy nem
'mi elmúlt, az történelem
s ha sorsod másképp is alakult
mi szép volt, meg nem fakult...
az évek elfutottak
az élet megy tovább
hol van a révész, a hős hajós
ki elveszett lelkem
a túlsó partról hozza át?

A porrá vált por

néha porrá hullnak a porszemek
hogy új világok szülői legyenek
új színeké
új dallamoké
új életeké
itt vagy máshol...
gazdag, fényes életeké
vagy árnyvilágoké
lehet, hogy mellettünk
lehet, hogy végtelen távol...
s ha mégsem ez lesz
a porszemek sorsa
ha semmivé oszlanak a szemek
ha láthatatlan' lebegnek szerte szét
s betöltik a végtelent
vagy a lelkedet
emlékezz rám
ami voltam
amivé lettem
mert az nem haszontalan
habár láthatatlan, mert oly kicsi
de sok van belőle
s erős
és ha egy csokor szemedre száll
a kép
mit látni fogsz
oly ismerős
mert emberből lett
ki egykor talán
melletted élhetett
vagy távol...
mindegy
de mert porból lett
s porrá vált ismét
s a por is porrá hullt szét
megfoghatatlan szép
erős
eleven
vágyakkal teli
a kép
s még mindig azt szereti
kit itt hagyott
mikor porrá vált a por
s a nap reá ragyogott.

A porszemek útja

...s ha nincs is szél,
sem szellő,
sem fuvallat,
s ha vad orkán
nem is tör száraz ágakat,
a láthatatlan kis testek
szerte szállnak,
neki a világnak,
s megtörnek mindenen,
mert parányok lettek,
s a világ végtelen
megtörnek a fényen,
az árnyon,
a homályon,
megtörnek a sziklák élein,
s félve szállnak
egyre feljebb,
pedig nem hajtja őket semmi,
csupán semmiségük ereje...
láthatatlan lapjaikat
ezüsttel vonja be a hold,
arannyal a nap,
s csillagok fésülik
gyémánt-hajukat
mosolyogva, büszkén,
ezer-szép alakban látva magukat
a sötét éjben,
porrá vált porszemek
gyönyörű szemében.

Kérdések Máriához

Miért mindig a fájdalom
miért mindig a szenvedés
miért erről szól mindig az élet
mikor, mi kell, oly kevés
miért rohanunk
miért keresünk szüntelen
miért nem mondhatjuk egyszer:
Szeretlek, kedvesem!
miért nem tehetjük, ami jó
neked, nekem...
miért nem mondhatjuk egyszer:
Jer, szerelmem, fogd kezem
s menjünk
mindegy, merre
meddig és
hogyan
mert itt vagy velem s én veled,
menjünk, kedves,
erővel, hittel, boldogan!

Miért nem tánc az élet
miért nem mosoly
miért, hogy mindig csak remélünk
miért küzdünk, sóvárgunk...
miért nem élünk?

miért kell írnom ezt neked
miért gondolom, hogy hasonló életed
miért rossz minden
borús, szomorú
miért hal el a fénysugár
miért van az, hogy az ember
szüntelen csodára vár
s kiket szerettem
miért köd-alakok
mit fájó, ügyetlen kézzel markolok?

Hol van a bölcs, ki a Miért-ekre válaszol
gyere, várlak, szólj
s a dermedt jég szívem körül
talán egyszer eloszol.

Kíváncsiság

Mikor jön el az időd?...
miért vagy rab?
miért érzed
hogy szenvedélyed'
gúzsba kötötték?
kinek vagy rabja?
embernek, tárgynak
eszmének, hivatásnak
vagy valami másnak
'mi fogva tart erősen?

hol a szabadulás
s mi az?
mikor jön el az időd
hogy megpihenj
és üzenj:
Szabad vagyok újra!
mikor jön el az időd
hogy repülj
s ahol kedved tartja
leszállj
és édes álomba szenderülj?

mikor?...

tudom, nem az én dolgom
csak kérdezek
s ha válasz nincs
vagy későn
akkor is megértelek

tudom, nem az én dolgom
csak kíváncsi vagyok
lesz-e majd olyan
mikor egy távoli szív
szabadon szeret?

Gyerek vagyok

A gyerek kíváncsi
- mint én -
attól lesz tudós
a sok feltett kérdés
és a megismerés
felfedi a titkokat -
az anyagét, a lélekét

engedj kérdezni
engedj játszani
a kérdésekkel
a gondolatokkal
mert akkor bátor leszek én is
és elmondom a titkaimat
hogy Te is tudós legyél -
az anyag, a szív, a lélek tudósa
s ha már az vagy
legyél még több
mert tovább lépni sose elég

engedj játszani
mert gyerek vagyok
s minden új nekem
minden érdekel
ne legyél szigorú
mert bennem
a szeretet végtelen
s a vágy is
hogy szeressenek
csupa kéznyújtás vagyok
csupa ölelés
akinek minden kevés
ezért kérdez
néha halkan
néha hangosan
örömmel
szívvel
félve
bánatosan
hol így, hol úgy
de nem hagyom
hogy ne szeressenek
és ők is
vissza ne kérdezzenek
nem hagyom
hogy békén hagyjanak
mert gyerek vagyok
kíváncsi
elemző
gondolkodó
érző
követelő
fejet hajtó
gyerek

engedj kérdezni
mindig
mindent
sokat
engedd megmutatni
magad - s másokat
engedj kérdezni
mert a kérdéseim
a lélekből jönnek
s a válaszok
oda vissza mennek
kedves találkára
a kérdéseimmel
s ott lent
a lélek mélyén
a Paradicsomkertben
a Kérdés és Válasz-párja
megfogják egymás kezét
elsétálnak a Titkok Forrásához
s isznak egymás tenyeréből
kéz a kézből
szív a szívből
és akkor minden az övék lesz
s ők egymásé

új kérdések születnek
új válaszok érkeznek
az idők végezetéig

Ne bújj el!

Ne bújj el!
állj a világ elé!
oszd magad ezer felé
hogy mindenkinek
jusson belőled egy kis darab

Ne bújj el!
állj a világ elé!
oszd szét álmaid
hogy mindenkinek
jusson belőle egy cseppnyi fény

Ne bújj el!
állj a világ elé!
nyújtsd kezed mindenki felé
hogy forró szívedtől
melegedjenek az emberek

Hogy hova bújj...

Hogy hova bújj
megmondom szívesen
figyelj, mert vágyakról
fogsz most hallani
az enyémről
a tiédről
mindenkiéről

a szívekbe bújj
és dobogj
sose fáradj
sose fájjon önmagad
legyél az egyetlen szív
ki örök nyár
s akkor mindenki
akarni fog
de ne add magad
csak annak, ki' szíve
veled dobog
s mikor a két szív egyesül
a Nagy Mű beteljesül
visszatérünk
(most már Mi, aki Egy)
mi volt vala
tán nem is emlékszünk
nappal volt vagy éjszaka
talán nem is volt nap
nem voltak csillagok
az égen csak Isten fénye ragyogott -
és Mi

ó, áldott állapot!

bújj hát szívébe
annak, kit szeretsz
ne várj, ne késlekedj
rohanj felé
mert ez a gyönyörű száguldás
gyönyörű vágyakozás
hozzá vezet

aki végtelen szeret
azzal legyél te Egy

Visszajött!

egy szem
egy arc
egy homlok

ha előtte térdre omlok
talán elérhetem

ha azt mondom: nincs kudarc!
talán elérhetem

ha kinyújtom felé kezem
talán elérhetem

visszajött

egy szem
egy arc
egy homlok

Rejtőzködés

Rejts magad a napsugárba
és fény leszel
rejtőzz el a föld porába
és bársony leszel
bújj virág szirmába
pillangó álmába
és boldog leszel

Mosolyt kaptam

mosolyt kaptam
elszaladtam
hullámokra felnyargaltam
vizek hátán
szelek szárnyán
várakozás
csendes álmán
aggódásban
bizalomban
erő-faló
magányomban
messze nézek
senkit látok
tenger-vágyak
tenger-átok

alattam víz
felettem ég
szelíd mosoly
kedves mosoly
meleg mosoly
csendes mosoly
nekem elég

A fűzfalevelek éneke

Reggel, este könnyű harmat
zöld ruhánkon csillog a nap
gyere közénk, kedves lány
táncolj velünk, csalogány!

Nyárfa levél, fűzfa ág
táncos kedvű kis virág
gyere közénk, várunk már
könnyű röptű, szép madár!

Leveleink hajladoznak
szellők szárnyán vigadoznak
ringnak balra, ringnak jobbra
szép szemedbe kedvet hozva.

Üzent egy kép

Üzent egy kép
s én próbáltam megfejteni
szavakba önteni
de nehéz volt
mert az üzenet nagyon mélyre ment
s nagyon erős volt
szinte belém vágott
és már rohantam is
le, a feneketlen mélységekbe
ahol elhalkul a hang
elvész a kiáltás
és halovány a fény
vágtattam
hogy még időben elkapjam
az üzenetedet

nem sötét kút
ahova érkeztem
hanem végtelen gyönyörű birodalom,
ahol elfér minden
ott kutatok most az üzeneted után
s próbálom szavakba önteni
nehéz...
pedig érzem az üzenetet
látom az üzenetet
hallom az üzenetet
érzem a hullámokat
amelyek körülölelnek
felemelnek
és elvisznek egy olyan világba
ahol még nem jártam

látom a színeket
szépek
változékonyak
erősek
s ahogy ide-oda
csobbannak az üzenet-hullámok
színei is mindig mások
kedvesek
érdekesek
izgalmasak
szeretném megérinteni őket
szeretném megőrizni a szememben
hogy akkor is lássalak
ha messze vagy
vagy én vagyok távol
hogy akkor is lássalak
ha elvakít a világ
ha túl sok a hamis szín
szeretném lefesteni
mert akkor téged festenélek
és megmutatnám mindenkinek
amit a kép üzent...
de a színek játékosak
ha utánuk kapok
kicsúsznak a kezeim közül
nagyot nevetnek
és könnyű tánclépésekkel
tovavillannak
hogy helyet adjanak a többieknek
akik ugyan úgy táncolnak
ugyan úgy énekelnek
ugyan úgy elröppennek...
színeid kavargása végtelen
gyönyörű
létük pillanatnyi
mégis örök
élet van bennük
erő, örömök
meg sok minden más
'mikbe beleszédül a fejem
de akkor is nézem
hátha felfedezem bennük
én is az életem

hallom a hangokat
betöltik a végtelent
a Mennyet és a földet
a lentet és a fentet
mesélnek
kiáltanak
elaltatnak
szívesen hallgatlak
mert titokzatos vagy
a Lét közelében jársz
s azon túl is
tudással, biztonsággal
mint akinek az az otthona
hallgatlak
figyelmesen
hátha megtudok valamit
rólad - magamról

az üzenetedben
énekelsz is
szeretem hallgatni
mert dalod egybecseng a színekkel
és ez jó
a dalod sokmindenről szól
és ez izgalmas
mert a dal a te dalod
s ez a dal ismerős
a mindennapokról szól
a folyópartról
az ártéri erdőkről
az iszapszagú meleg délutánokról
és a boldog elmerülésről
az őselemben
amelyből vétettünk
azért oly kedves nekünk...
a kép gyermekkacagást is üzen
puha lépteket
tétova érintéseket
lehajtott fejet
s boldog könnyeket...
üzen a tavaszról
üzen a nyárról
üzen az esőcseppekről
mik arcodra hulltak
megüzente az éveket
mik ugyan elmúltak
de te kislány maradtál
ki kecsesen meghajol a tánc után
s örül, ha kipirult arcáról
szerető kezek lesimogatják
az izgalom gyöngyház-takaróját.

Egy kép üzent
megmutatta a végtelent
s azt mondta:
"Most már nálad lakom
van hely a te végtelenedben
s ha akarnád is
onnan el nem távozom
jó nekünk itt lenni
mert a napok múlnak
s lassan tovább kell menni
ha akarjuk, ha nem
nincs vége az útnak
hajt a szív
az ész
az értelem
előre - valamerre
határozottan - tétován
de mégis - valami született
valaki szólt egy képen át
valaki üzent
s én eltettem szívembe
minden szavát.